Termékek Menü
0

Hasfájás és kísérletek a megoldásra

Újév napján, délelőtt 10 óra körül kezdődött. Akkor tudtuk meg, hogy Andris élete első néhány hetében nem is sírt igazán. Addig a pillanatig. Na, akkor új időszámítás lépett érvénybe.

Evés után nagyjából fél órával szörnyű, szenvedő üvöltés tört ki. Rohantunk a kiságyhoz, ahol az imént egy békésen szuszogó, édesdeden alvó csemetét hagytunk. Most pedig egy magából kivetkőzött, lila fejjel ordító szegény kicsit találtunk ott, aki minden porcikájával azt jelezte, hogy segítséget kér. Gyorsan felkaptam, magamhoz öleltem, ringattam, dúdoltam. Andris ordított tovább. Átadtam Tamásnak, aki dörmögött neki valamit, felemelte, lefektette. Semmi. Mellre tettem, hátha az evés megnyugtatja. Ivott pár kortyot, addig is csend volt. Aztán újult erővel folytatódott. Bebugyoláltam, én is felöltöztem, be a liftbe az üvöltő gyerekkel. Ki a hidegbe, hátha jobb lesz. Andris ordított tovább. Sétálgattam a parkban húsz percet, akkor végre elaludt. Már nagyon fáztam, de negyed órát még kint maradtam.

Közben Tamás az internetet bújta, hátha talál valami értelmeset arról, hogy mi ez és mit kell csinálni. „Hasfájás!” – fogadott minket, amikor hazaértünk. „Csak két és fél hónapot kell kibírnunk.” Ó, jaj, azt nem tudom, hogy lehet, én ebbe a másfél órába is majd belehaltam. Ha ez heteken keresztül folytatódik, nekem esküszöm, megszakad a szívem! Na jó, amíg csend van, én is utánajárok a neten, mit mondanak az okos posztok. És abban a pillanatban újraindult az üvöltés.

Tamás ment oda a keservesen síró Andrishoz. Hasra fordította, masszírozta a hátát. Andris próbálta kinyomni magát, ívbe feszíteni a gerincét, persze még nem ment neki, túl pici volt hozzá. Én lázasan vertem a billentyűzetet, pörgött az egér, mint a motolla, kerestem a megoldást. Meleg fürdő. Hasmasszázs. Torna. Szuszpenzió. Na, akkor nézzük sorban.

Hanyatt fektettem. Felhúztam a térdét a hasához. Sohasem fogom elfelejteni a tekintetét, ahogy megdöbbenve elhallgatott, de még levegőt venni is elfelejtett. Szemlátomást jól esett neki a mozdulat. Sej-haj, denevér, biciklizik az egér. Biciklizett Andris is. Halvány mosoly volt a válasz. Hát tényleg ez a baj! Akkor folytassuk! Csípőkörzés. Hassimogatás, körbe-körbe, ahogy az óra jár. Prutty. Jó, ez hatott.

Néhány óra múlva azonban kezdődött elölről. És tartott három és fél (!) hónapos koráig, pedig a legtöbb babánál előbb elmúlik. Addigra viszont egész arzenálunk volt a sírás és a fájdalom lefegyverzésére. Rendszeresen adtunk szuszpenziót neki, ami a sok kicsi buborékból egy nagyot csinál, és teljesen veszélytelen gyógyszer. A védőnő tanácsára szoptatási technikát váltottunk, mert Andris nem vette rendesen a szájába a mellbimbót, így sok levegőt nyelt. Volt, hogy nappal fürdettük, hogy a meleg víztől ellazuljon. Evés után fél órán keresztül büfiztettük. A kiságyat megemeltük a fejénél: a Tecnikai lexikon egy-egy kötetét tettük a lába alá. Ha pedig semmi nem segített, autóba ültünk vele, és róttuk a várost.

Így túléltük ezt is, nem haltunk bele, de rettenetesen nehéz időszak volt. Január elseje óta minden mosolynak, elégedett pillantásnak, jókedvű gőgicsélésnek még jobban örülök, mint azelőtt. Mert azt is tudom, milyen nehéz látni, hogy neki rossz valami. Soha még ennyire nem éreztem senki mással kapcsolatban, hogy SEGÍTENI AKAROK!

Tartalomhoz tartozó címkék: Blog